Az életem jobb kerékvágásba indult: elkezdtem koncentrálni a tanulásra, a jövőmre. Másra nagyon nem jutott időm.
Amióta depresszióban voltam, Hibbant közelébe se jártam. Hope-al napi szinten szoktunk menni repülni, és sokat vagyunk kettesben. Persze, neki is hiányzik a sziget, ahogyan nekem is, és végre valahára elértem azt a napot, hogy elmenjünk. Összeszedtem az összes bátorságomat, és felkutattam az előző házunkat, ahol most egy idős néni lakik, akivel kivételesen jó kapcsolatot ápolok. A kerítése, nem ér el odáig, ahol régen az átjáró volt, így gondtalanul át tudok menni. Lefedtem pár deszkával, így szinte teljesen észrevehetetlen.
Reggel, nagy gyorsasággal kipattantam az ágyamból, felöltöztem, és már indultam is a kertbe, ahol Hope pihent. Ő még csendesen aludt, de bunkó módon felkeltettem.
- Kelj fel álomszuszék! Ma van a nagy nap! - a boldogságomat nem tagadtam le, így gyorsan dobtam a sárkányomnak pár csirkét, amit örömmel elfogadott.
Hope: Egy óra múlva nem ért volna rá? Mondjuk az étel finom...
Megsimogattam az orra mellett, amire édesen reagált. Lassacskán végre indulásra foghattam.
Elértünk a ledeszkázott átjáróhoz, és megálltam előtte. A szívem majd kiesett a helyéről annyira izgultam.
Hogy fognak majd vajon fogadni? Emlékeznek-e még rám? Mi minden történt amíg nem voltam ott? Cody ott lesz?
Már maga a név gondolatától is kirázott a hideg. Ahányszor eszembe jutott, mindig sírni támadt volna kedvem. Túlságosan megkedveltem egy olyan fiút, akivel már valószínűleg többé nem is találkozom. Biztos ő is éli boldogan a szép életét, egy jobb baráttal az oldalán.
Hope: Jól vagy?
Szomorú tekintettel néztem rá, amiből valószínűleg leszűrte, hogy nem vagyok a toppon.
Hope: Figyelj, ne rágódj ezen. Mindenki örülni fog! Főleg Astrid.
- Nem ezért vagyok elkeseredve... - elharaptam a mondatom végét, és nem is terveztem befejezni. Túlságosan az a fiú volt az agyamban, akinek nem kellett volna. Megfontoltan a sárkányom felé néztem, és készültem neki megmondani az igazat - Szerintem én még mindig...
Hope: Még mindig mi, Hazel?
- Még mindig szeretem - kibökve ezeket a szavakat, egy kicsit megkönnyebbültem. Hope vigyorra nyitotta a száját, és hozzám bújt. Ezzel nagyon sokat segített.
A tüskés farkával felnyitotta a deszkákat, majd lefele mutatott vele.
Hope: Menj előre.
Mosolyogva bólintottam, majd elindultam. A sárkányom pár másodpercen keresztül utánam jött és átsétálva Hibbantra, nagyban beszélt hozzám.
Hope: Úúúú, annyira kíváncsi vagyok, hogy mi változott! Meg hiányoztak a többiek!
- Tudod, ezzel nem segítesz - nevettem el magam, majd egyik kezemmel megfogtam a másik felkarom.
Hope: Most gondolom nagyon izgulsz, mi? Dobog a szíved, és kapkodva veszed a levegőt!
A könyökömmel aprót belebokszoltam, ezzel jelezve, hogy elég a hülyéskedéséből, mert legszívesebben ott ájultam volna el egy helyben.
Felszálltam rá, majd odarepültünk a sziget felé.
Nem változott sokat, de a gyönyörűsége megmaradt.
Leszálltunk Bélhangos műhelye előtt, ahol ő éppen dolgozgatott valamin. Magában dúdolt valamit, majd amikor közelebb mentem hozzá, rögtön elejtette a szerszámát.
- Odinra! Hazel, te vagy az? - kérdezte tátott szájjal, miközben én felvettem a kalapácsát a földről. Jó volt újra látni, a régi, kedves Bélhangost.
- Igen, én vagyok. Jó újra látni - vigyorogni kezdett, majd egy laza mozdulattal megölelt. Örültem neki persze, de olyan erővel tette meg a gesztust, hogy kiszorította belőlem a szuszt is.
- De örülök Neked! Mesélj, miért nem jöttél? Vagy még jobb kérdés: hova tűntél el? - az alsó ajkamba haraptam, majd megtördeltem az ujjaim.
- Sok mindent fel kellett dolgoznom, és úgy volt a legjobb, ha kizárom a világot, és az embereket magam körül. Sajnálom, hogy nem látogattalak meg Titeket, és borzasztóan hiányoztatok már! De sajnos csak így sikerült jobban lennem, ha magamra maradtam.
- Teljesen átérzem a helyzeted, figyelj! Ezt tartottad helyesnek, ez oké. Nekünk is nagyon hiányoztál, de főleg a srácoknak. Remélem most már nem tűnsz el időkre! Astrid nagyon nehezen viselte, hogy nem volt mellette az unokatestvére, jobb ha tudod...
- Ó, te jó ég, mit tettem... - elkeseredve kaptam a fejemhez, és elgondolkoztam a tetteimen. Mindenkit kizártam magamtól, és nem engedtem meg semmifajta törődést... Hogy tehettem ilyet? Ráadásul egy családtagommal, aki egyben az egyik legjobb barátom?
- Ne aggódj, örülni fog Neked - mosolyogva rárakta a kezét a vállamra, majd folytatta - Pont, mint én! - elnevettük magunkat, egy jó hosszú ideig, de Bélhangosnak még mindig volt mondandója - Látogasd meg Pléhpofát is! Ő is biztosan örülne a látogatásodnak. Vagy inkább nevezzem visszatérésnek?
- Végleges visszatérés. És egy hatalmas hiba - javítottam ki nagyot sóhajtva. Lerakta a kalapácsát az asztalra, és felém jött szigorú tekintettel.
- Hazel, hagyd abba, mert a végén még megsiratom a hibádat - felengedve ismét elröhögte magát.
- Hol találom Pléhpofát? Ugye nem zavarnám meg a dolgában, ha köszönnék neki? - kérdeztem gyanakvóan, mire ő megrázva a fejét, válaszolt.
- A Nagyteremben ül, és hallgatja a panaszokat. Szerintem ha most mennél oda, még hálás is lenne - elnevettem magam, aztán Hope felé kezdtem indulni. Már majdnem odaértem hozzá, amikor gyorsan visszafordulva megöleltem Bélhangost.
- Nagyon örültem a találkozásnak - mondtam, majd elhúzódtam tőle, aki aprót bólintott.
- Úgyszintén. De ígérd meg, hogy nem ez volt az utolsó, és nem is hagysz itt minket - a mondata hallatán átfutott rajtam egy érzés, hogy tényleg megbántottam őket, és mindenáron egyedül akartam lenni.
- Megígérem - végleg kilépve a Műhelyből, elindultam Hopeal a nyomomban a Nagyterem felé, aki egyfolytában arról beszélt, hogy mindvégig neki volt igaza, és, hogy senki nem dühös. Ebben nem nagyon értettem egyet vele, de nem akartam elrontani a jókedvét.
A Nagyterem ajtaját kinyitva nevettető látvány tárult elém. Több, mint 10 ember állt sorba a Főnök előtt, aki egy nagy székben ülve fogta a fejét, miközben hallgatta Swent, ahogy éppen arról beszél, hogy nincs meg az egyik báránya, mert valaki ellopta, állítása szerint Gusztáv.
- Swen, már napi szinten mondod ezt nekem! Miért nem beszélsz inkább Gusztávval erről? - kérdezte fáradt hangon a bárányok gazdájától.
Az emberek mellett sétálva, mind rám köszöntek, és üdvözöltek. A Főnök elé érve hangosan köszöntem.
- Nekem is lenne egy panaszom, Uram - mondtam, és a hangomra rögtön felkapta a fejét, és széles mosolyra húzta a száját.
- És mi az? - kérdezte felém közeledve.
- Hiányzott a sziget - válaszoltam óvatosan mosolyogva. Elém érve ő is brutálszorosan megölelt, és elengedett.
- Mi szél hozott? Hogyhogy így eltűntél? - sok kérdése lett még volna, hallatszott a hatalmas lelkesedésén. Örültem neki, hogy végre láthatom ugyanazt, a boldog Pléhpofát, akit régen is.
- Feldolgoztam a múltat, ezért nem jöttem a szigetre vissza. De a végén már annyira hiányérzetem volt, hogy... Egyszerűen muszáj volt.
- Nagyon örülök Neked! Tudod mennyire hiányzott Fafejnek a sok hülyülésetek? Vagy Astridnak, maga a lényed? - a szívem ismét összeszorult a lány neve hallatán, és egyre inkább csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak láthatnám végre.
- Bélhangos már szóba hozta... Már nekem is hiányoznak. Ugyan nem töltöttünk el túl sok közös időt együtt, de nekem akkor is a szívemhez nőttek. Ahogy ez az egész sziget. Mindig magával ragad a látványa, amikor Hopeal felette repülünk! Annyira gyönyörű... És az ember nem akar betelni vele - miután kifejtettem az érzéseimet Pléhpofának, elnevette magát és a vállamra helyezte a kezét.
- Jobb lesz, ha meglátogatod a többieket. Bélhangos mondta, hogy hol vannak, ugye? - kérdőn néztem vissza a Főnökre, aki ebből a tekintetemből vette is a szitut - Régóta nem történt semmi új dolog velük, így a fiam kitalálta, hogy messzebbi földekre szeretnének menni, én pedig elengedtem őket. Egy szigeten vannak, innen pár órányira délre.
- Értem, köszönöm. Akkor odamegyek - megsimogattam Hopeot, aki már türelmetlenkedve várt az új infók hallatán, és nagyon sietni akart már, arra a bizonyos szigetre - Melyik sziget az, Uram? Ilyen kis ismertetőt kérhetnék róla? Hogy majd megtaláljam? - elmosolyodtam, amire a Főnök ugyanezt tette, és belemélyülten magyarázni kezdett.
- Szép az a sziget. Hidd el rögvest rá fogsz ismerni. Egy hatalmas erőd van az elején, ami egyenesen a tengerre néz - tenyerével a terembe mutatott, össze-vissza. Próbáltam értelmezni a szavait, de nem teljesen ment. Annyira átérezve beszélt, hogy a végén átkanyarodtunk egy másik témára. - ...aztán a végén Cody volt - elröhögte magát, én meg csak akkor kaptam észbe, erre a névre. Rögtön felkaptam a fejem, és kérdőn néztem rá.
- Elnézést, elkalandoztam. Megismételné? Mi-mi van Codyval? - dadogtam, a szemeimmel a sárkányomat keresve, aki nagyon jól elvolt egy hatalmas termetű fajtársával. Még sosem láttam, de biztos innen valakié.
- Semmi gond. Nos, tudod, amikor Cody három esztendőre elment nyomtalanul, és mikor már te fél éve eltűntél, akkor visszajött, és elmesélt mindent. A szülei nem éltek, de kellett valami ok, hogy visszatérjen a szigetére, így nevelőszülőkhöz került. Aztán ő is felcseperedett, és visszatért hozzánk. Így most ő is a Fiamékkal van, Sárkányperemen.
Leesett cirka majdnem az állam, amikor meghallottam. Cody ott van? Láthatom még?
- Odinra... - ennyi jött ki összesen a számon, és még mindig az ámulat hatalma alatt voltam.
- Meglepődtél, mi? Nem csodálom. Na, indulj, látogasd meg őket is! - mosolyogva mutatott az ajtó felé, én pedig fütyültem egyet Hopenak, aki már rögtön ott is termett. Felszálltam rá, és már majdnem kimentem a kapun, amikor egy pillanatra visszanéztem.
- Uram! Még valami! Kié az a sárkány? Nagyon szép - mondtam, majd az új jövevényre mutattam. Pléhpofa odasétált, és megsimogatta, aztán nevetve fordult felém.
- Ő Fejtörő. Az új segítségem - válaszolta, majd helyet foglalt ismét a székében, és a tömeg felé fordult. Mi pedig kirepültünk.
- Szóval, délre kell menni, és pár órányira van - összegeztem Hopenak, aki egy helyben repült a levegőben.
Hope: Ennyit én is felfogtam. Más?
Megráztam a fejem, majd előre mutattam.
- Indulás! - emeltem fel a hangom, majd megsimogattam a hátát, ami eléggé tetszett neki. Egy gyors löketet vett, és elindultunk.
/2 óra múlva/
- Előbb majdnem elaludtam. Viccen kívül - ásítottam egyet, majd felültem.
Hope: Tudom. Elég hangosan veszed a levegőt.
Elröhögtem magam, és simogatni kezdtem. Bevallom, már nagyon untam az utat, és kedvem lett volna visszafordulni, mert féltem a többiek reakciójától.
Vajon örülni fognak, vagy elküldenek? Cody még emlékszik egyáltalán Rám? És Astrid... Astrid mennyire lett megbántva? Egyáltalán lehet olyan a kapcsolatunk, mint régen?
Hope: Hazel, Hazel, nézd!
A fejével előre biccentett, én meg a kezemet a homlokomhoz téve, mint egy katona, hogy a Nap fényét kivédjem. néztem előre.
Lassan odarepültünk, én pedig lepattantam Hoperól. Valami kikötőben szállhattunk le, szóval a lépcsőn gondolkodás nélkül felfele kezdtem menni.
A hely gyönyörű szép volt. Maga a kültakarója, a hegy, az erdők, az ég... Csodálatos volt. Már csak egy valami hiányzott a képből: a csodálatos barátaim.
Felértem a lépcsőn, ami pokoli hosszú volt, és megláttam Fafejet. Nem változott sokat, cirka semmit. Épp beszélt egy csirkéhez, akivel láthatólag jól elvoltak.
Egy félkör alakú építmény előtt álltunk, aminek nyitva volt az ajtaja. Fogalmam nem volt, hogy mégis micsoda, de abban a tudatban maradtam, hogy majd megtudom.
Az a csirke egyfolytában engem nézett, ami egy kissé kezdett irritáló lenni. Fafej épp beszélt hozzá, de amikor ránézett a csirkére, valami elgondolkodtatta.
- Mi az, csirke? Mit nézel annyira? - kérdezte, aztán egy laza mozdulattal felém fordult. Én idiótán elkezdtem mosolyogni, mire ő leejtette a kezében lévő fadarabot, és tátott szájjal bámult.
- Szia - tettem meg az első lépést a beszélgetés irányába, de ő még mindig ugyanott állt egy helyben. A hülye vigyort még mindig magamon tartottam, de nem sokat segített.
Még így álltunk legalább egy fél percig, aztán már úgy voltam vele, hogy hagyom az egészet, és hazamegyek, de akkor megszólalt.
- Hazel itt van... - kezdte halkan mondogatni, aztán lenézett a földre - Hazel itt van... - ezt már közepes hangerővel jelentette ki - HAZEL ITT VAAAN!!! - ordította, majd felém kezdett rohanni. Éreztem, hogy ebből ordítás lesz, de, hogy ekkora... Jesszusom, beleremegett az egész sziget.
Fafej miközben odaért hozzám, megölelt, igaz csak pár másodpercre, de akkor is viszonoztam, aztán gyorsan elhúzódott, a vállaimon tartva a kezét, kezdett bele a mondandójába.
- Odinra! Mit keresel itt? Hova tűntél? Miért mentél el? - millió kérdéssel árasztott el, amikre egyenlőre még nem tudtam választ adni, mert egyfolytában csak kérdezgetett, de a végén elkapva a csuklómat, elkezdett rángatni - Gyere, felmegyünk az Istállóhoz, és ott... - nem tudta befejezni a mondatot, mert egy sárkány repült közvetlen mellénk. Ha pontosak akarunk lenni egy Gronkel.
- Óóó, te jóságos Odin! Hazel, te vagy az? - lepattant a sárkányáról, majd ő is megölelt, ami már olyan szoros volt, hogy kinyomta belőlem a szuszt, pont mint Pléhpofáé.
- Igen, igen én vagyok - prüszköltem ki magamból a szavakat, mire végre elengedett. Mosolyogva ő is kérdezgetni kezdett, végül Fafej beavatta a tervébe... Rögtön egyetértett, és felfelé kezdtek mutogatni. Ismét elindultunk, mígnem végül fel is értünk. Ott Takonypócba futottunk bele, aki épp Kampóval veszekedett.
- Takonypóc, nézd kit hoztunk! - kezdett bele Halvér, majd Fafejjel együtt elléptek előlem, így csak én látszódtam. Megint beerőltettem azt a hülye vigyorom, mire neki leesett majdnem az álla.
- Selfie-társaaam! - kiáltotta, aztán felém rohant. Mint eddig mindenki, szintén kaptam egy ölelést, amit, mint az összeset, viszonoztam - Hogy kerülsz ide? Hol hagytál eddig? Kivel csinálok képeket, ha te nem vagy itt?
Mosolyogni kezdtem felé, mígnem eszembe jutott valami. Előkaptam a telefonomat a zsebemből, igaz, ez már nem a régebbi volt, de a lényeg ami rajta van. Feloldottam a zárat rajta, és a hátteremet az orra alá nyomtam.
- Még mindig ez a háttered? - érdeklődött totál meghatódva, mire bólintottam.
- Egyhamar biztosan nem fogom leváltani - válaszoltam. Taknyi elfordult tőlünk, amire én kérdőn néztem a többiekre. Megrázták a fejüket.
Takonypóc mögé léptem, és rátettem a kezemet a vállára. Nem értettem, hogy mi a történhetett. Valami rosszat mondtam, tettem?
- Jól vagy? - kérdeztem, az arcát kémlelve, mire végre valahára megfordult. Egy ártatlan könnycsepp éktelenkedett az arcán, amire nem tudtam nem felfigyelni - Takonypóc, te sírsz?
- Nem, csak por ment a szemembe! - vágott vissza.
- Szóljunk a többieknek! Annyira jó, hogy itt vagy! De aztán minden kérdésünkre válaszolj! Tudod, mennyire aggódtunk érted? Hogy mi lehet veled? Főleg Astrid... - mondta Halvér.
- Tudom, és annyira sajnálom... - válaszoltam, aztán Fafej felszólalt.
- Ez nagyon őszinte volt...
- Mi volt nagyon őszinte? - szállt be a beszélgetésbe Hanga és Hablaty is.
- Hablaty, nézd ki van itt! - konferált Halvér, aki újonnan is felém kezdett mutogatni. Szokásomhoz híven hülye vigyort magamra erőltettem.
- Ö... - Hangának csak ennyi jött ki a száján, amit meg is értek. Ha csak úgy hirtelen beállítok, egy év után... Hát...
- Sziasztok - köszöntem a tőlem telhető legkedvesebben. Hanga elmosolyodott, Hablaty meg még mindig nem szólt semmit... Éljen Hazel, akinek ennyi esze van.
- Szia! - köszönt vissza, aztán ő is mosolyra húzta a száját - Hát te? Merre jártál ennyi ideig?
Ismét a kérdések... Jaj...
- Mindent elfog mondani, megígérte. Csak akkor kerítsünk elő mindenkit, aztán szép sorjában elmeséli a dolgokat - Fafej kiváltott a beszélgetésből, amiért hálás is vagyok neki.
- Örülök, hogy látlak - jött oda Hanga, és megölelt. Én szintén vissza őt, aztán eltávolodtam.
- Astrid merre van? - kérdeztem mindenkitől.
- Repülni ment Viharbogárral. Valahol itt lesz a szigeten - válaszolta Hablaty, mire én gyorsan felültem Hopera.
- Akkor megkeresem - mondtam, és felszálltunk..
/Sziasztok!
Igen, tudom. Nagyon rég nem volt rész, de most így nyár alkalmával, újult erővel belevágok a történetírásba! Remélem mindenki látta már az új évadot, és tetszett is neki! :) Na meg persze, hogy jól telik a nyár... :) /
